Antonio

Dia közölte, hogy vége.
Őszintén szólva nem ért meglepetésként, az utóbbi időben sokat veszekedtünk, meglehetősen elhidegültünk egymástól, ami részben a Juli iránti érzelmeimnek is köszönhető, bár D. erről mit sem tudott. Egy kicsit bántotta a büszkeségemet, hogy ő mondta ki a végső szót, de tudom, hogy én soha nem mondtam volna ki, ahhoz túl kényelmes vagyok. Végül is nem volt olyan rossz ez a kapcsolat, csak olyan semmilyen volt. Szóval büszkeség ide vagy oda, megkönnyebbültem.
Most Vincenzóhoz költöztem, ő nem bánja, legalább van társasága, jókat hülyülünk, tinderezünk, a két dél-olasz, nézegetjük a csajokat, és az sem baj, hogy beszállok a rezsibe.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Julival viszont a dolgok sajnos nem haladtak előre. Azóta nem ültünk egymás mellett, mintha egy kicsit kerülne is engem, én meg nem merek kezdeményezni.
Először nagyon szenvedtem, főleg ha időnként belenézhettem azokba a smaragdzöld szemekbe. De aztán ahogy egyre kevesebbet beszéltünk, egyre jobban enyhült a vágy és a fájdalom. Talán csak félreértelmeztem a jeleit, és nem is tetszettem neki. Talán nem is miattam taszította el magától Marcót.
Közben valamelyik nap az egyik németes teamleaderrel, Noémivel egy időben végeztünk és felajánlotta, hogy üljünk be valahova egy kávéra. Gondoltam, végül is, miért ne?
Nagyon kedves volt, mondta, hogy szívesen segít, ha bármire szükségem lenne. Tény, hogy nem könnyű egyedül boldogulni egy idegen országban, úgy hogy még a nyelvet sem beszélem. Próbálkoztam én (bár nem nagy erőbedobással) amíg együtt éltem D-val, de egyszerűen nem megy a fejembe ez a nyelv, annyira bonyolult és annyira más mint a nyelvek, amiket ismerek. Inkább ellavírozok az angollal, (olaszul kevesen beszélnek).
A kávézás közben megemlítettem Noéminak néhány problémámat (lakcímkártya, doki, stb), és annyira kedves volt, hogy másnapra már talált is megoldást rájuk, telefonált néhány ismerősének, akik hihetetlen gyorsasággal elintézték az ügyeimet. Teljesen lenyűgözött a segítőkészsége és az ügyessége. Érdekes nő és csinos is (na persze nem annyira mint Juli!). Végtelenül kedves de egyben borzasztó határozott is, nagyon tudja, mit akar.
Ez után az eset után is rögtön mondta, hogy na, akkor ünnepeljük meg, mikor érek rá? Olyan nagyon nem volt ehhez kedvem, de nem akartam megbántani sem, úgyhogy mondtam neki: szombaton ráérek, elmehetünk valahova.
Furcsán vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban. Egy kicsit zavar, hogy ennyire határozott, de egyben imponál is, annyira más mint én. Én sokkal álmodozóbb, tétovább típus vagyok. Pár évvel idősebb is mint én, de nem látszik rajta, jól tartja magát.
Azt hiszem, tetszem neki. Eléggé rámenős, de közben nagyon kedves is. Talán segít egy kicsit elfelejteni Julit (Diát nem nagyon kell). Akkor meg miért ne?!

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Nem tudom, hogy jól tettem-e, amit tettem. Bár őszintén szólva nem is annyira én tettem, inkább hagytam, hogy történjenek a dolgok.
Szombaton elmentünk Noémival ünnepelni, beültünk egy étterembe, ragaszkodtam hozzá, hogy én fizessek, hiszen olyan sokat segített nekem. Aztán iszogattunk, jól éreztük magunkat és utána úgy döntöttünk (ő javasolta), hogy elmegyünk táncolni. Ő ismert egy jó helyet a közelben, egy discót, ahol 80-as, 90-es évek zenéit játszották. D. mellett soha nem mehettem diszkóba, mert mindig féltékeny volt, így most szívesen egyeztem bele.
Utána már nincsenek tiszta emlékeim, késő volt és sötét, és szerintem nem én kezdeményeztem, de halványan rémlik, hogy csókolóztunk és utána felmentünk hozzá, közel volt a lakása és nem akarta, hogy éjszaka egyedül kelljen végigutaznom a várost. Pontosan nem emlékszem, mi történt köztünk, de reggel borzasztóan éreztem magam. Testileg és lelkileg is. Iszonyúan fájt a fejem, de talán még ennél is jobban kínzott a bűntudatom. Tudom, hogy hülyeség, de úgy éreztem, megcsaltam Julit. Meggyaláztam az iránta való szerelmemet. Tudom, hogy képtelenség, hiszen Julival soha semmi nem történt köztünk, őt én nem érdeklem és talán soha semmi nem is lesz köztünk, de én mégis ezt éreztem. Undorodtam magamtól és az egész helyzettől.
El akartam rohanni, de aztán Noémi olyan kedvesen szólt hozzám, én pedig nem akartam megbántani, szóval végül erőt vettem magamon és én is kedves voltam vele. Tudom, hogy undorító, de az járt az fejemben, hogy ha kedves maradok hozzá, sokat fog tudni segíteni nekem a jövőben is. Használjuk ki, hogy tetszem neki, végül is nem rossz nő, és jelenleg nincs más komolyabb kilátásom, valljuk be, Juliról csak ábrándozom, Diára meg inkább nem is gondolok!

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

Hát így kezdődött Noémival.
Aztán valahogy egyre komolyabbra fordult a dolog. Én őszintén szólva ritkán kezdeményeztem ebben a dologban, inkább csak sodródtam az eseményekkel. Kényelmes ember vagyok, Noémi pedig nagyon agilis, nyilván élveztem, hogy egy ennyire komoly, határozott nő ilyen szinten odavan értem, mindent elintéz nekem, segít, még a munkahelyi dolgokban is könnyebben boldogultam az ő segítségével, és mit kellett tennem mindezért? Csak kedvesnek lenni vele, kísérgetni ide-oda (szereti mutogatni a fiatal olasz barátját) és bizonyos szolgáltatásokat nyújtani, amik nekem sincsenek ellenemre.
A maga módján szeretem is, de nem szerelemmel. Néha rámtör, hogy undorodom magamtól, de utána megnyugtatom magam, hogy akibe én szerelmes vagyok, az nem szeret viszont, ezért hát így büntetem magam.
Noémi olaszul keveset tud, angolul kommunikálunk, amennyire tudunk, jobban nem is kívánom vele megértetni magam. Pár hónapja össze is költöztünk (én költöztem hozzá természetesen) és élvezem, jól főz, ő takarít, én segítek bevásárolni, néha elmegyünk sétálni, vagy az IKEÁ-ba.
És van egy kiskutyája, az nagyon aranyos, bár ő nem sokat törődik vele, én szívesen viszem sétálni és ha nagyon egyedül érzem magam vagy feldúlt vagyok, akkor magamhoz ölelem a kutyust. :)